Sajtó

Fidelio | Vizuál

Rendhagyó módon az interneten nyílt meg a II. Képzőművészeti Nemzeti Szalon

Fidelio | Vizuál

Országút

Virtuális séta a Műcsarnokban

Országút

Magyar Hírlap | Kultúra

Gömbkamerával a Műcsarnokban

Magyar Hírlap | Kultúra

Kultúrtipp | ATV

Szabadjáték a Műcsarnokban

Kultúrtipp | ATV

M1 | Ma reggel

Interjú Szurcsik Józseffel

M1 | Ma reggel

Kultúrpart | Trend FM

Rendkívüli kiállítás a Műcsarnokban

Kultúrpart | Trend FM

Jazzy Rádió | Millásreggeli

Interjú Szurcsik Józseffel

Jazzy Rádió | Millásreggeli

ArtNews.hu

Virtuális megnyitó | Szabadjáték / II. Képzőművészeti Nemzeti Szalon

ArtNews.hu

Kultúrpart | M5 | Duna World

Szabad a játék a Műcsarnokban

Kultúrpart | M5 | Duna World

Demokrata | Kultúra

Barta Boglárka: Szabadjáték

Demokrata | Kultúra

Új Művészet

Szabadjáték fogságban

Új Művészet

Új Művészet

Művészet karantén idején

Új Művészet

Élet és Irodalom

Ébredj a valóra | György Péter

Élet és Irodalom

Magyar Hírlap

Pálffy Lajos: Szabadjáték: a kortárs tortaszelet

Magyar Hírlap

Magyar Nemzet

Ditzendy Attila: Nemzeti Szalon – metszet a jelenről

Magyar Nemzet

Képmás

Nagy Villő: Zárkózott seregszemle

Képmás

ArtNews.hu

Szobabicikli a Műcsarnokban

ArtNews.hu

BDPST24

Szobabicikli a Műcsarnokban

BDPST24

Corn & Soda

Szeptemberi szakmai tárlatvezetések, séták a Műcsarnokban

Corn & Soda

MARIE CLAIRE

Szobabicikli a Műcsarnokban

MARIE CLAIRE

Kultúra.hu

Szobabicikli a Műcsarnokban

Kultúra.hu

Kultúra.hu

Csordás Lajos: Szabadjáték házon belül

Kultúra.hu

Magyar Nemzet

A II. KÉPZŐMŰVÉSZETI NEMZETI SZALON FOLYTATÁSA A SZOBÁK CÍMET VISELI

Magyar Nemzet

Portfolio | műtárgy.com

Képzőművészeti Szalon a Műcsarnokban – Nagyszabású és változatos kortárs-válogatás várja a látogatókat

Portfolio | műtárgy.com

HÍR TV

Paletta: Szabadjáték Interjú Szurcsik Józseffel

HÍR TV

Kultúrpart

ITT A KORTÁRS KÉPZŐMŰVÉSZET LEGJAVA!

Kultúrpart

Bartók Rádió

Új kiállítás nyílt a Műcsarnokban

Bartók Rádió

M5

Szellemi edzésre invitálja látogatóit a Műcsarnok

M5

art7.hu

KÁLLAI KATALIN: Kihalni esélyes

art7.hu

Kultúra.hu

Kocsis Katica: A szoba, amely bezár és megvéd

Kultúra.hu

Magyar Nemzet

Mini művészeti fesztivál lesz a Műcsarnokban a hét végén

Magyar Nemzet

hirado.hu

Mini művészeti fesztivált szervez a Műcsarnok a hétvégén

hirado.hu

bdpst24.hu

JÁTÉK A SZABADBAN!

bdpst24.hu

Élet és Irodalom

2020-05-22

GYÖRGY PÉTER: Ébredj a valóra

Műcsarnok – azaz a Magyar Művészeti Akadémia – 2014‑ben újrateremtette a Nemzeti Szalonok hagyományát.

Így került sor a Szabadjáték (sic!) című, Szurcsik József kurátor által rendezett II. Képzőművészeti Nemzeti Szalonra. Azonban az elnevezés és a megvalósult kiállítások közti megfelelés nem kölcsönös. A Nemzeti Szalon a történeti időben és térben létezett, bonyolult sorsú intézmény volt, egy végül 1960‑ben lebontott épületben, az Erzsébet téren.

Korlátozott mértékben volt otthonuk az emancipációjukért küzdő kortárs művészeti iskoláknak, működése a konzervatív világgal folytatott küzdelemmel telt, míg aztán 1945‑től minden meg nem változott, és az MDP, majd az MSZMP kultúrpolitikája ki nem sajátította azt. Azaz létező intézményről volt szó, s nem metaforáról.

Amikor a közelmúltban elhunyt Fekete György többször is elmondta, leírta, hogy mit jelent az MMA számára a Nemzeti Szalon, sokkal inkább egy ideáról, mintsem olyan intézményről beszélt, amelynek története számos rokonvonása ellenére sem volt azonos a Műcsarnokkal.

Az utóbbi 1960‑tól „egyeduralomra” tett szert, a reprezentatívnak szánt országos kiállítások legjavát itt rendezték meg. Így a 2014‑ben újraindított Nemzeti Szalonnak nevezett kiállítások elődei valójában az olyan műcsarnoki bemutatók voltak, mint az 1978‑ban megrendezett Festészet 77, majd a Magyar szobrászati kiállítás, amelyen a szövetség festő és szobrász szakosztályának tagjai szerepelhettek. 1982‑ben, 1984‑ben Frank János rendezésében az Országos Képzőművészeti, 1983‑ban Fekete György rendezésében az Országos Iparművészeti Kiállítást mutatták be. A mostani bemutató ezek szellemét idézi fel, s nem egy virtuális Nemzeti Szalont teremtett újra.

Jelen kiállítás célja alapvetően ugyanaz, mint 1982‑ben, 1984‑ben, mint erre Szurcsik József a katalógusban közölt öninterjúja is rámutat.

Túl az MMA‑val kapcsolatos aktuális politikai viták, panaszok, indulatok, elkötelezettségek felemlítésén, ő ugyanazokkal a problémákkal nézett szembe, amelyekkel bármely reprezentatív csoportkiállítást rendező kurátor szembesülhet: „Még ha színvonalas, értékes művekből áll is, maga a felépített, az elkészült kiállítás sosem lehet mindenki számára megfelelő, és nem is lesz mindenki számára elfogadható. Mert minden művet éppen annyira lehetne máshová is helyezni, más hangsúlyokkal rendezni a többi alkotáshoz képest, és mindent lehetne teljesen másképp összeállítani. Az is egy változat lenne, csak egy másik összefüggésben.” S valóban ez a lényeg.

Szurcsik nem csekély mértékben narcisztikus önképe a dolog szempontjából lényegtelen. („Elvállaltam a kurátori teendőket, mert történelmileg rám rótt feladatnak tekintettem.” [sic!]) Miközben ő is pontosan látja, hogy az igazi kérdés nem az, aktuálisan ki áll ki az MMA mellett. A „kiállás‑kiállítás” önmagában semmiféle következménnyel nincs a műalkotások esztétikai minőségére, nincs kapcsolatban azok művészetfogalmával – ez mindössze az MMA‑hoz érthetően lojális Szurcsik kínos kifejezése. Üres retorika, semmi sem értelmetlenebb, mint annak megfelelően osztályozni a kiállításon részt vett és részt nem vett művészeket.

Az igazi kérdés az, hogy van‑e, lehet‑e népfrontos művészetfogalom, van‑e olyan, az eltérő minőségeket összemérhetővé tévő esztétikai univerzum, amelyben minden egyes kiállított mű megítélhető volna. Szurcsik, mint a fent idézett mondatai mutatják, tudja, hogy nincs ilyen. A homogén esztétikai közeg hiánya és a kiállító művészek szabadsága együttesen lehetetlenné teszik, hogy valamely elrendezés tényleg egyértelmű legyen. (S amúgy hiszek Szurcsiknak: „Hihető vagy sem, de nem voltak külső kényszerek.”) Tehát az MMA melletti kiállás nem egy létező esztétikai, ikonográfiai, stílustörténeti, műalkotás-fogalmakat elfogadó vagy visszautasító program, ezért a kiállítás jelentés nélkül, esetlegesen egymás mellé állított, ugyancsak összehasonlíthatatlan művekből álló pszeudomontázsnak tűnik.

S ez elég nagy baj. A montázs vagy az assemblage különböző esztétikai minőségek, eltérő formák, valóságok, intenciók egymás mellé rendeléséből álló kiállítás, amelyben a látogató nem egyszerűen fel‑alá sétál, hanem értelmezhető feltételek között kell hogy eligazodjon s ítéleteket hozzon. Így kell követnie összehasonlíthatatlannak ítélt, mégis egymás mellé rendelt műveket, világokat, s rákényszerülnie arra, hogy döntsön, vagy ellenkezőleg, a tanácstalanság, a határátlépések zavarában, az egyes iskolák közti bizonytalanságtól tanuljon. Azaz számos eltérő stratégia lehetséges, amellyel egy kurátori koncepció állásfoglalásra késztet, vagy annak lehetetlenségére mutat rá, így a koncepció dialógust kínál a látogatóknak.

Mindennek itt nyoma sincs, lévén, hogy itt bármi lehetséges. Vannak absztrakt és figuratív olajképek, konceptuális és realista szobrok, szimbolikusnak látszó tárgyak, historikus idézetek, kortárs popkulturális utalások, multimediális művek, egyértelmű normákat követő szigorú alkotások, hiperrealista táj‑ és városképek, a magyar grafika hatvanas évekbeli hagyományait követő metszetek, minimalista háromdimenziós művek, giccsapoteózisok, ironikus és kínos parafrázisok.

S ugyanott vannak komoly művészek nagyszerű munkái és komolytalan Mekk mesterek nevetséges vackai, autonóm, nagy életművet maguk mögött tudó alkotók és ismeretlenek, akik itt mutatkozhattak be – s miattuk a legnehezebb írni minderről, mert nekik valóban szükségük volt erre az alkalomra is, éppúgy, mint elődeiknek a 70–80‑as években.

Nem véletlenül nem írok neveket.

Ugyanis az esetlegességeket követve, azaz a látható, érthető kurátori munka lényegét jelentő koncepció teljes hiányában a legrosszabb következik be: a zűrzavaros kontextusokban az egyes művek elveszíthetik minőségüket. Két vacak közt egy remekművel is előfordulhat, hogy felismerhetetlen lesz a kívülállóknak.

S ez sokkal nagyobb baj, mint az MMA aktuális megítélésével összefüggő kiállás‑kiállítás retorikája.

Amúgy, ha valami szakmailag nehéz helyzetbe hozza az MMA‑t, akkor az éppen egy ilyen kiállítás. Hiszen ha az MMA bárkinek, bárminek örül, aki hajlandó a Műcsarnokban kiállítani, akkor azzal némi kockázatot vállal. Például, hogy képtelenség tárgyilagos értelmezést ígérő kritikát írni arról, aminek nincsen tárgya. A szabadjáték egyszerűen a „szabad művészettel” való olcsó szójáték, és nem a művészet szabadságának értelmezéseit bemutató kiállítás koncepciója.

S mindezen nem segít, ha Kukorelly Endre „avantgárd” szövege szerepel a katalógusban. „Nincs áttekintésem, a legkevésbé sem, a kortárs magyar festészetről, aki erre számít, ne olvassa tovább. Nagyjából semmiről sincs áttekintésem.” Az avantgárd bizony sokszor arrogáns.

De fordítva ez nem áll. Kukorelly pedig nem a saját, hanem a kiállító művészeknek a kárára téved, akik közben rengeteget dolgoztak azért, hogy kiállíthassanak itt, s ezt akár tiszteletben is lehetett volna tartania. (Köszönöm a Műcsarnok munkatársainak, hogy a karantén idején kritikusként láthattam a tárlatot, azaz egyedül bolyonghattam az üres termekben.)