198 kortárs magyar művész öt éven át 256 műalkotással készült a II. Képzőművészeti Nemzeti Szalon kiállítására. A Szabadjáték címet viselő tárlat március végén megnyílt ugyan, de egyelőre csak virtuálisan látogatható a Műcsarnok honlapján.

„Ember tervez, Isten végez” – szól a jól ismert, bibliai eredetű közmondás, aminek az igazságát most az élet minden területén különösen átérezzük. A II. Képzőművészeti Szalonra készülő mintegy kétszáz alkotó és persze a szervezők, köztük Szurcsik József kurátor sem egészen így képzelte el az elmúlt öt év kortárs magyar képzőművészetének seregszemléjét. Mégis próbáltak mindent úgy csinálni, mintha mi sem történt volna. Berendezték a Műcsarnok termeit, hogy amint lehetséges, a közönség azonnal testközelből láthassa a munkákat. Sőt, virtuális megnyitót is tartottak.

– A Szabadjáték című tárlat jól tükrözi napjaink összetett, uralkodó stílusirányzatoktól elszakadó jelenségeit, a különböző alkotói attitűdök, felfogások, sokoldalú művészi megnyilvánulások egymás mellett élő színes közegét – magyarázza Szurcsik József képzőművész, a kiállítás kurátora. – Hihetetlenül gazdag ez a mostani összeállítás, az erőteljes drámaisággal megformált plasztikus munkáktól a könnyed grafikákig, a letisztult, geometrikus absztrakcióktól a humorosakon át a barokkos telítettségű kompozíciókig, a színek ragyogóan heves festői áramlásától egészen a puritán, monokróm művekig vonultat fel 256 alkotást. A hazai képzőművészeti élet csaknem kétszáz jeles képviselője a művészet fontosságába vetett hitét fejezi ki a közös megmutatkozással, egyúttal az összetartozásukat is demonstrálják.

A tárlat virtuális bejárata az alkotók felsorolásával kezdődik, akik között az olyan nagy „öregek”, mint Aknay János, Bukta Imre, Csáji Attila, ef Zámbó István, Jovián György, Keserü Ilona vagy M. Novák András éppúgy megtalálhatók, mint a még pályájuk előtt álló fiatalok, többek közt Antal Malvina, Báhidszki Petra és Gulyás Andrea Katalin.

A termekbe lépve aztán valósággá válik a kurátor által ígért sokszínűség. A festmények és grafikák mellett a szép számmal látható szobrok, izgalmas installációk kavalkádja, a klasszikus és a kortárs képzőművészeti technikák, a realisztikus és a nonfiguratív alkotások keveredése, valamint a különleges anyagok műtárgyakká épülése (sár, csont, gumi, faág stb.) készteti gondolkodásra a szemlélőt. Kár, hogy a szemlélődésre kiválasztott alkotásokhoz nehéz valóban közel jutni, és ennek nem kizárólag a személyesség hiánya az oka. És nem is az, hogy az egyes műalkotások mellett nincs felirat (bár a készítő nevét talán nem ártana tudni). Ami leginkább hiányzik: hiába is kattintgatunk a számítógép képernyőjén, technikailag nem tudunk rácsodálkozni az első pillantásra jelentéktelennek tűnő apróbb részletekre; a zoomolás nem működik igazán, a művekre a pluszjellel rá tudunk ugyan közelíteni, de csak egy határig, és a finomságok akkor is elmosódnak. Pedig jó lenne, ha csak így, képernyőn keresztül is, de „beléphetnénk” a szentendrei hagyományokon nevelkedett Aknay János idei, Emlék című geometrikus kompozíciójának világába, odaülhetnénk a Maurer Dóra-tanítvány Bács Emese Utasai közé, vagy körbejárhatnánk a tavaly Derkovits-ösztöndíjjal kitüntetett Ámmer Gergő carrarai márvány Hermész-szobrát. Ehelyett marad a puszta szemlélődés, az érzelmek nélküli vizuális élmény.

Miközben persze köszönet illeti a művészeket és a Műcsarnokot, hogy a kiállítás legalább ebben a formában megtekinthető. És ha az említett technikai problémára is találnak megoldást, a virtuális látogató nem azzal a népmesei érzéssel áll majd föl az otthoni gépe mellől, hogy „kapott is ajándékot, meg nem is”.