Szurcsik József: Az ablakon túl

Nagy erővel tekertem, futott és suhant minden körülöttem, ám a kerékpárút közlekedési jelzőlámpája megállásra kényszerített a kereszteződésben.

Ahogy ott támasztottam magam a bringával, feltűnt, hogy a jelzőlámpa oszlopára valahogy rátekeredett egy fehér papírlap, kicsit összehajtva-gyűrve, mint egy elhagyott, elvesztett, eldobott hivatalos levél, vagy egy kórházi zárójelentés, netán banki számlakivonat. Lehajoltam, felvettem, széthajtottam, és nyomban rájöttem, eltépett írástöredéket tartok a kezemben, valamiféle vallomást, vagy egy napló kiszakadt lapjának megmaradt, de hiányos részletét.

Elolvastam:

„…2020 egy igazán különleges esztendő! Elejétől kezdve az! Már túl vagyunk a felén is, de ami hátra van belőle, az bizonyosan igazolni fogja a feltevéseket és a mindeddig elképzelhetetlen és hátborzongató dolgokat, miszerint…” Bosszantó volt, hogy a mondat befejezetlen, nincs meg a folytatás. Ugyanakkor izgalmas is, mert a szöveg lényege végül is titok maradt itt a jelenben, ami talán már nem lesz titok a jövőben, az akkori jelenben, hanem éppenséggel egy racionálisan lejegyzett múlt-darabka, egy történelminek is mondható tény, ha úgy tetszik. Bár ki tudja. Addig pedig titok marad, egy körülményesen becsomagolt rejtély.

Álltam egy darabig, az autók egymást kergetve suhantak, de én nem kaptam zöld utat. Az elektronika, a kapcsolórendszer, az átkelést biztosító automatika felmondta a szolgálatot. Esélyem sem volt ezután átjutni a hatsávos úttesten. Elhitettem magammal, hogy meggondoltam a dolgot: nem is akarok én átmenni a másik „partra”. Így aztán hagytam az átkelést a Váci úton, és másfelé vettem az utamat.

A Szabadjáték – II. Képzőművészeti Nemzeti Szalon 2020 megbízott kurátoraként volt egy határozott vízióm, ami szerencsésen találkozott a műcsarnoki elképzelésekkel; igazából egy korrekt módon strukturált tervet szőttünk együtt, jól körüljártuk, miként építsünk fel egy projektet, amely több egységből áll, és ezek a részegységek alkossanak egy nagy egészet. Fejezetekre bontottam az egész felépítményt, felvonásokra, négy majdnem egyenlő részre. Nagy izgalommal álltunk neki a szervezésnek Kondor-Szilágyi Máriával, a Műcsarnok belső kurátorával. Szegő György, a Műcsarnok művészeti igazgatója minden lehetséges segítséget és észszerű kontrollt biztosítva úgy támogatta a munkánkat, hogy a folyton változó mindennapok zavarát kitisztázva a lehető legelőnyösebb pozícióból startolhasson egy újabb fejezet kibontása a projekt részeként.

Sok körülmény nehezítette a tervezést, egyáltalán a kiállítási koncepció kidolgozását, az előzményekre épülő folytatást. A folyamatosan változó jelenhez kellett igazodnunk, szinte improvizatív lett az egész életünk, bár úgy tűnt, hogy minden állandó, olyannyira lassú, hogy szinte áll, de valójában pont az ellenkezője volt igaz. Elképesztő pörgés zajlott a világban a földrészeken átívelő ásítozás mögött. Nyomasztó járványhelyzet, bezárás, totális bizonytalanság minden szinten, akár csak a másnapot tekintve is, tervezhetetlen rövid és hosszú távú jövőkép, újranyitás, felhőszakadás, beázás, nyár, szociális távolság, kézfertőtlenítő, kötelező maszkviselet, kiállítás-építés, katalóguskészítés, rendezvények és események tervezése, viaskodás a lehetetlenségekkel, tárlatvezetések, interjúk, riportok, szerethető és haragos beszélgetések – virtuálisak és valóságosak –, megértések és meg nem értések mindenféle szinteken.

Ma a kiindulópont sokszor végpontnak tűnik, a végpont pedig egy újabb kiindulópontnak: a startvonal és a célszalag azonossága zavarba ejtő. Dilemma-erdő övezi az egész játékteret.

Hogy hol a helyük a folytonosan önmagával is ütköző valóságban az individuális alkotói életműveknek, a személyes valóságok lenyomatainak, a kézjegyeknek, az érintéseknek, anyagba zárt és rejtett csodáknak, azt egyre nehezebben leljük meg. Nincsen megfelelő koordináta-rendszerünk, nincs erre vonatkozó szoftverünk sem, nincs hozzá alkalmas GPS-eszközünk. Folyamatos újratervezés van, itt tartunk most, újra és újra.

A megszokásaink – jók és rosszak – bőröndbe pakolták a közelmúltat, és a nagy csomaggal végleg elhagytak bennünket. Az új „élettárs” kulcsot még nem kapott, de itt nyomja már a kaputelefon gombját, megérkezett, be fog jönni, beárad, beköltözik, idő lesz megszokni őt, és nem tudhatjuk, meddig marad.

Pandémia idején, alatta, mellette, fölötte, mögötte és (ha lesz olyan) majd utána is, szeretne a világ megkapaszkodni a saját múltjában, akár egy kusza gyökérzet a sziklán, igyekszik szorítva, markolva, ölelve a helyén maradni, megélni ott, ahol van – akár talaj nélkül is.

A képzőművész számára ugyanígy fontos a saját környezete, így vagy úgy a saját léte is ilyen: belekapaszkodik abba a kevésbe, amije van, és még abba is, amije nincs – mert az is az övé, a nincs, mert úgy sehol a világon máshol nincsen olyan szép, nagy semmi, amilyen nekünk van idehaza. Beágyazva és beágyazatlanul, egyedül és csoportosan is fontosak a rutinok, a kísérletek, az alkotó magányosan éltető csendje – elmélyülésnek nevezik –, fontos a tervezhetetlen és improvizatív jelenlét aktív és passzív fajtája. Fontos az itt, a most, a mindig, és fontos a sehol, a soha és a semmikor is, mert minden érdekes, minden a világon, még a semmi is, a hiány éppen annyira, mint minden, ami éppenhogy nagyon is van, még akkor is, ha minden, ami most létezik, egyszer csak majd nem lesz már.

Kellenek az anyagok, kellenek az eszközök, kellenek a kezek, amelyekkel az anyag egyáltalán művé formálható, amihez persze kell a szív– tudat–lélek kombója, és kell a szabad akarat és az elkerülhetetlen, folyamatos, spirituálisnak is mondható jelenlét.

A Szabadjáték – Szobák című tárlat három térben kínál betekintést az itt kiállító művészek életművébe: benyithatsz a szobák ajtaján, belepillanthatsz privát terekbe, a közeli múltba és az aktuális jelenbe, és besétálhatsz a valóságba. Nem vagyunk egyformák, ne is legyünk azok, minden részecskénk hasonlósága legyen a különbözőségünk építőeleme, sejt-azonosan legyünk differenciáltak. Legyen egy lehetőség a kifejezés, a kimondás és a befogadás gesztusa minden dolgok elérése érdekében, még a lehetetlen dolgok érintése miatt is, hogy a megértés végül megtalálhassa érzékeny útját. Lássuk a világot olyannak, amilyen, vagy legalább amilyennek képesek lehetünk látni. Lépjünk be ezekbe a szobákba, nézzünk körül jól, majd tekintsünk ki az ablakon is, éljünk meg bizonyos viszonylatokat, érezzük meg a távoli dolgok jelenlétét és legyünk képesek elismerni a tőlünk láthatatlanul messzi dolgok létezésének jogát is. Az itt látható műtárgy-egységek és a különálló művek egyenként is nagyon változatosan deklarálják a legkülönfélébb jelenségeket.

A kiállított művek, bár sok mindenről beszélnek és ezt a legkülönbözőbb művészi nyelven teszik, egyvalamiben megegyeznek: mindegyikükhöz nagyon is van közünk, ráadásul mindannyiunknak. Sokféle összefüggésben közre- és együttműködve behálózzák a kiállítótereket épp úgy, mint mindenféle rádióhullámok a bolygónkat – megfoghatatlan erővonalak sokaságával együtt kéretlenül bebújva mindenhová. A lokális illatoknak is marad azért itt hely, az árnyékká redukált, lelassított vagy meghajlított fények, az érzelmek és a sokfelé rétegződött párhuzamos valóságok együtt alkotják azt a közeget, amelyben lenni kényszerülünk. Vannak még csodák.

Persze vannak csodaszerű mindennapi jelenségek is, felkelő és lenyugvó Nap, közben lángoló földrészek és árvizek, a dolgok egyszerűek és kevésbé azok, összességében a rémesen bonyolult világ zakatol vagy nyugszik, mindegy is már, mert kimondatott, hogy túljátszottunk mindent, túlpörögtünk, túlcsordult a pohár, pedig amúgy még félig sem telt meg igazán.

Odakinn vagy idebenn a szobákban művek várnak rád a térben és időben. Csendben vagy harsányan szólnak hozzád, hogy félni nem érdemes, csak tenni a dolgunkat. Minden egyes alkotás a tiéd, hagyd, hogy így legyen, engedd magadhoz a saját alternatívádat, hadd teljesedjen ki benned, szélesedjen, erősödjön meg általad a Te valóságodban ez a feltétlen és szabad játék, legyél a részese!

Ne gondold, hogy eltéríthető a világegyetem törvénye az igazság felől, vagy Isten ujja másfelé mutat, ha a megmondó hatalmaskodók úgy kívánják. Bárki is birtokolja a házat, amiben élsz, ettől függetlenül a Te életed a tiéd, a Te szobádban Te laksz. Tekints néha a belátható dolgokra is, nézd, a Műcsarnok homlokán még most is ott a jel, olvasd el, ha kételkednél benne: A MAGYAR MŰVÉSZETNEK.

Köszönet minden kiállító művésznek, köszönet a Műcsarnok munkatársainak, Szegő György művészeti igazgatónak, Medgyes Piroska üzemeltetési igazgatónak, Kondor-Szilágyi Mária kurátornak, Steffanits Istvánnak és remek csapatának.