Szabadjáték / II. Képzőművészeti Nemzeti Szalon / Műcsarnok
Elég egy létünket alapból fenyegető, szurokszínű gumiabroncsokból formázott felhő, ami ott lebeg vagy inkább terpeszkedik a fejünk fölött, s fölfelé pillantva rá kell döbbennünk, hogy a súlyát már észrevétlenül is a nyakunkon éreztük.

Idézte föl Kondor-Szilágyi Mária vezető kurátor a Műcsarnok tárlatvezetésén azokat a békeidőket, amikor a mentrendszerűen közlekedő vonatok ablaka alá helyezett “Kihajolni veszélyes” táblát a népköltés eggyel melankolikusabbra satírozta. Pedig ennek még kevésbé volt itt az ideje…

A kaparászás egyébként középső stádiumában sem hangozhatott rosszul, mert kihalni nem csak esélyes, de veszélyes is, ha jól belegondolunk. Elég egy létünket alapból fenyegető, szurokszínű gumiabroncsokból formázott felhő (Deli Ágnes: Fekete felhő, 2014), ami ott lebeg vagy inkább terpeszkedik a fejünk fölött, s fölfelé pillantva rá kell döbbennünk, hogy a súlyát már észrevétlenül is a nyakunkon éreztük. A kiállítás nagy vonalakban egy emberléptékű madárral indít (Ferenczy Zsolt: Fekvő varjú, 2019), amely már önmagában is a társadalmi esélyeinket latolgatja, hozzá még (annyi más aspektusával együtt) azokat a köztiszteletben álló eufemizmusokat sem hallgatja el, amelyek nélkül nem tudunk létezni.

Merthogy a madár, barátok közt szólva is, halott.

Elég, ha a mulandóságával tüntető, kihajtogatott kartondoboz anyagára s a rá festett, halványpirossá szürkülő vércsíkra gondolunk… S ugyanez a gyilkos eufemizmus hatja át Lipkovics Péter szobrát (Meditáció, 2016), amely a csecsemőpózban görnyedő, fából, szőlőtőkéből, szőlővesszőből, vasdrótból, kötözőspárgából, vályogtéglából és vászonlepedőből gyúrt (gyűrt) halott pillanatnyi lelkiállapotát tükrözi. De lehet-e a csontvázszerű test csontig hatoló meztelenségét azokhoz az életteli alakokhoz hasonlítani, amelyek történelem előtti gondtalanságot sugallva kelnek át a közösségi lét nagyvárosi közlekedőútjain, mondjuk, egy gyalogosoknak kijelölt zebrán, vagy ha nem is ott, de más egyéb – történelmi/paradicsomi – mágikus mintázatokon valami ismeretlen felé. (Konkoly Gyula: Mixed Martial Arts, 2020) Nem lehet, de kell. Mert a Szabadjáték / II. Képzőművészeti Nemzeti Szalon című, közel kétszáz alkotó művét fölvonultató tárlat átláthatatlan, beláthatatlan gazdagság, ám fölmérhetetlenségében is olyan “mágikus mintázat”, amely egészében véve is maradandó nyomot hagy. S mindezzel együtt jól képezi le a kortárs képzőművészeti életet, azt a (látszólag) vakszerencsén múló esélyt, hogy épp ki, mit vesz észre belőle.

Az adott esetben erényövként funkcionáló, matériájukkal, plusz a falon kirajzolódó árnyjátékukkal filozofikus mélységekig hatoló fémbugyi gyűjteményt (Rabóczky Judit Rita: A vágy titokzatos tárgya, 2019) vagy azt a nemiségétől végletekig megfoszott két szoboralakot, amelyek az emberi lét összes fellelhető gyöngédségét sűrítik az egymás iránti gesztusaikba (Kotormán Norbert: Vízbelépő /Pater Noster/, 2018). Esetleg feLugossy László agresszíven nárcisztikus korunkra reflektáló hősies videóinstallációit a maga megbocsátható, pimasz nárcizmusával mozgóképre rögzítve…

„Hogy hol a helyük a folytonosan önmagával is ütköző valóságban az individuális alkotói életműveknek, a személyes valóságok lenyomatainak, a kézjegyeknek, az érintéseknek, anyagba zárt és rejtett csodáknak, azt egyre inkább nehezen leljük meg. Nincsen megfelelő koordináta rendszerünk, nincsen erre vonatkozó szoftverünk sem, nincs hozzá alkalmas GPS eszközünk. Újratervezés van, folyamatos újratervezés, itt tartunk most, újra és újra.

A megszokásaink – jók és rosszak – bőröndjükbe pakolták a közelmúltat, nagy csomag lett, de elcipelték magukkal, amikor végleg elhagytak bennünket. Az új élettárs kulcsot még nem kapott, de itt nyomja már a kaputelefon gombját, megérkezett, be fog jönni, beárad, beköltözik, megszokni őt lesz idő és nem tudni meddig marad.

Pandémia idején, alatta, mellette, fölötte, mögötte és majd utána is (ha lesz olyan) szeretne a világ megkapaszkodni a saját múltjában akár egy kusza gyökérzet a sziklán, igyekszik szorítva, markolva, ölelve a helyén maradni, megélni ott, ahol van – akár talaj nélkül is.”

– írja Szurcsik József a kiállítás kurátora a bevezetőjében.

E pillanatban a szeptember 27-ig tartó tárlat záró akkordjai zajlanak. A fotókat Szurcsik József és Kondor-Szilágyi Mária közös tárlatvezetése alatt a szerző készítette.